Péter Mihály: Szleng és költői nyelvhasználat

Péter Mihály: Szleng és költői nyelvhasználat

Dolgozatom címe alighanem két okból is fejcsóválásra késztethet némely olvasót. Az első fejcsóválás jelentése ez lehet: Ismét a szleng? Nem részesül nyelvünk e vadhajtása több figyelemben, mint amennyit érdemel? A másodiké pedig ez: Szleng és költészet? Hogyan kerülhet a nemes orchidea és az út mentén vadon tenyésző gyom egy csokorba? Mondanivalóm voltaképpen válasz e két feltételezett fejcsóválásra.
Kezdjük az elsővel. A Magyar Nyelvőrnek vagy a Magyar Nyelvnek az utóbbi másfél évtizedben megjelent számai között tallózva egyetlen olyan írást sem találhatunk, amelynek címében a szleng (vagy az eredeti angol helyesírással: slang) szó szerepelne; úgyszintén hiányzik e szó értelmező szótárunk és a Magyar szinonimaszótár stílusminősítései között, s nem található a Szathmári István által szerkesztett kitűnő stilisztikai enciklopédiában sem (Szathmári 1961). Ez azonban csak azt bizonyítja, hogy a szleng szó nem vagy alig használatos a magyar nyelvészeti szakirodalomban. Viszont magának a jelenségnek, amelyet e szó jelöl, meglehetősen terjedelmes a hazai irodalma, csakhogy ezt az irodalmat az argó, zsargon, jassznyelv, ifjúsági nyelv, nagyvárosi nyelv, pesti nyelv címszavak alatt kell keresnie az érdeklődőnek. Nos, éppen erről van szó. Nézetem szerint ugyanis e jelölések egyike sem pontos, sőt, a lényeget tekintve valamennyi félrevezető. Az argó tolvajnyelvet jelent; a gyakran szinonimájaként használt zsargon eredeti jelentése rossz, hibás nyelvhasználat, de ma már inkább ’valamely társadalmi csoport vagy réteg nyelve’ jelentésben használatos; a jassznyelv közeli szinonimája az argó-nak: alvilági vagy csibésznyelvet jelent. A nagyvárosi nyelv, pesti nyelv jelölések ellenében hadd idézzek egy nyelvész- és két író-szaktekintélyt: „Diákság és munkás ifjúság, város és falu fiatalsága majdnem egyformán beszél: egy széles körű, szinte általános egységesülés tanúi vagyunk” (Kovalovszky 1963: 67). Nemcsak a bűnözők jasszok, huligánok beszélik, és nem is mind jassz vagy huligán, akinek a nyelvébe többé vagy kevésbé behatolt … a fővárosból szétsugárzik vidékre…” (Karinthy 1964: 8). „…a ma beszélt argó elemei túlnyomó részt magyarok, mert a faluból a fővárosba áramlott fiatalok jóvoltából a népnyelvből táplálkozik” (Kolozsvári Grandpierre 1976: 45). Bízvást állíthatjuk tehát, hogy aki az értekezleten kiborul a nagyfőnök süket dumájától, aki egész vasárnap a járgányt bütyköli, akiben felmegy a pumpa, mert átverték a közértben, aki rákapcsol a melóra, hogy több legyen a steksze és valami oltári szerelést vehessen magának, az nem mind szükségképpen tolvaj, jassz, pesti vagy akár — fiatal.
Bárczi Géza csaknem fél évszázaddal ezelőtt megjelent tanulmányában (Bárczi 1932) már megjegyezte, hogy a „pesti nyelv” vonatkozásában a zsargon vagy argó elnevezés nem egészen helyes. Bárczi „argotval átitatott köznyelvről” ír, majd hozzáteszi: „Innen egyes szavak, kifejezések aztán feljebb hatolhatnak magasabb társadalmi rétegek nyelvébe, vagy vízszintesen elterjedhetnek nem nagyvárosi lakosság között is. De éppen ezáltal szinte megszűnnek argot-szavak lenni, minthogy az argot két fontos jegyét, a titkosságot, valamint a csoporthoz kötöttséget elvesztették” (i. m. 3). Nem kevésbé tanulságosak további fejtegetései: „Olyan országokban, amelyekben az argot igen régi, sok százados múltra tekinthet vissza, így pl. Franciaországban, tulajdonképpen tolvajnyelv vagy hozzá hasonló titkos nyelvek voltaképpen nincsenek, mert egész szókincsüket már beleöntötték az alacsonyabb, de tisztességes társadalmi osztályok beszédébe is. Itt tehát argotról eredeti értelemben már nem lehet beszélni… Nálunk azonban ez a folyamat, bár előrehaladottabb állapotban van, mintsem sokan gondolják, még távolról sem ment végbe teljesen…” (i. m. 4). Azt is hozzáfűzi még, hogy „…az alacsonyabb szintű köznyelv … nemcsak a tolvajnyelvből … táplálkozik, hanem egyéb csoportnyelvek is öntik beléje szavaikat” (i. m. 5). Hasonló jellegű fejlődés mutatható ki az angol slang vonatkozásában; a szó a múlt század közepe óta terjedt el az alacsonyabb szintű angol társalgási nyelv elnevezéseként. (A 19. században e beszédfajta jelölésére szinonimákként szolgáltak még a jargon, argot és lingo szavak, a slang viszont korábban az alvilág nyelvét jelentette.)1
Több, mint négy évtized elteltével leszögezhetjük: a Bárczitól megjósolt fejlődési folyamat, más európai nyelvekhez hasonlóan, a mi nyelvünkben is végbement. Alacsonyabb szintű (bizalmas, nem hivatalos) társalgási nyelvünkben kialakult, él és viszonylag rövid ciklusok leforgása alatt módosul, illetve újratermelődik a szókincsnek, kifejezéskészletnek és — kisebb mértékben — a mondatszerkesztésnek egy jellegzetes rétege, amelynek tápláló forrásai között természetesen a régi argó is szerepel, éppúgy mint más réteg- és csoportnyelvek.2 E nyelvi réteg használata a fiatalabb nemzedékek körében különösen kedvelt, ám elterjedtsége ma már sem „függőlegesen”, sem „vízszintesen”, sem nemzedéki megoszlásban nem lokalizálható. Köznyelvi jelenségről van tehát szó, amelynek jelölésére — magyar műszó híján — egyelőre a szleng látszik leginkább megfelelőnek nem valamiféle nyugatmajmolás vagy a „lám, mi is felzárkóztunk!” kétes dicsősége okán, hanem a jelenség valóságos természetének pontosabb meghatározása, s a más nyelvek hasonló — bár nem szükségképpen azonos — jelenségeivel történő könnyebb egybevetése érdekében. Az ilyen egybevetés nemcsak elméleti szempontból bizonyulhat tanulságosnak, hanem a műfordításnak, nyelvoktatásnak is hasznára válhat.
Mielőtt mondanivalóm második részére térnék, röviden utalni szeretnék a szleng funkcióira és társadalom-lélektani hátterére. Az amerikai Carl Sandburg stílusosan képszerű meghatározása szerint „a szleng az a nyelv, amelyik leveti a zakóját, megköpi a markát és munkához lát” (idézi Partridge 1940: 1858). Partridge a szleng használatának tizenhat lehetséges indítékát sorolja fel, köztük a játékosságot, az elkülönülés vágyát, a nyelvi klisék iránti ellenszenvet, a „bennfentesség” vagy — éppen ellenkezőleg — a „kívülállás” hangsúlyozását, az elvont fogalmak konkretizálását, a képszerű kifejezésre való törekvést stb. (i. m. 1855–6). Hasonló meghatározásokat találunk a hazai szakirodalomban is: Bárczi az „ősi nyelvteremtő és nyelvmegújító erő” megnyilvánulását, valamint „az elkülönülésre való törekvést” említi (i. m. 6), Kovalovszky „a különbözés ösztönös vágyát” s ugyanakkor „a csoporthoz tartozásnak, a beavatottságnak kifejezését” (i. m. 67). Érdekesek a szleng által hordozott konnotációra (hangulati velejáróra) vonatkozó megállapítások is. Kovalovszky „az érzéseknek, illetőleg az érzelmek őszinteségének még a látszatát is leplező s gyakran megszokássá rögződő durvaságban, az értékeket és tekintélyeket lebecsülő tiszteletlenségben” látja e konnotáció lényegét (i. m. 67.). Vidor Zsuzsa szemlélete kevésbé szigorú és — a felnőtt társadalom nevében — önkritikusabb: „Ahogyan a felnőttek felnagyítják és megszépítik érzelmeiket és cselekedeteik rugóit, úgy torzítja és bagatellizálja a tizenhatéves a maga erkölcsiségét és érzelmeit” (Vidor 1964: 70). Találóan fogalmazza meg ezt a már-már „érzelmi fogyatékosságnak” tűnő sajátos magatartást Szilvási Lajos egyik regényének tizenéves hőse: „Ez a szó, hogy boldogság, ki van irtva egy normális mai teenager szótárából. Ha meg akarja kímélni magát az ember attól, hogy pleisztocén kövületnek tartsák. A maximum, ameddig elmehet az ember, hogy unottan azt mondja: eléggé fel vagyok dobva.”3 A fentebb említettek kapcsán utalnunk kell még a szleng alapvető paradoxonára, amely egyfelől a nyelvmegújító törekvésben, az elkülönülés vágyában, másfelől viszont képződményeinek rendkívül gyors és széles körű elterjedésében, valamint ugyanilyen gyors elhasználódásában, „kopásában” jelentkezik. Aki a vendéglátó-ipari szakzsargonban a türelmetlen vendég „leszerelésére” használatos Nem az én asztalom! kifejezést először alkalmazta metaforikus értelemben egy nem az illetékességébe tartozó feladat elhárítására, kétségtelenül újszerűen és szellemesen fogalmazott; ma már ez a kifejezés egyike elkoptatott mindennapi közhelyeinknek. Ez a paradoxon a szlenget a divat jelenségei közé sorolja.
A szlengről szóló írások szerzőinek többsége különbséget tesz „jó” és „rossz” szleng között. Partridge szerint a jó szleng ismérve, hogy „valóságos jelentése van”, míg a rossz szleng többnyire „semmit sem jelent” (i. m. 1861). Kolozsvári Grandpierre Emil árnyaltabban fogalmaz: „…minden olyan szó nyereség, amelynek funkciója van, nyereség az olyan szó is, amely ugyanazt a funkciót eredményesebben végzi el” (1978: 148). Vidor Zsuzsa az eredetiséget tekinti perdöntőnek (i. m. 75). S ezzel tulajdonképpen el is jutottunk a szleng és a költői nyelvhasználat viszonyának kérdéséhez.
Elöljáróban szeretnék eloszlatni egy lehetséges félreértést. Korántsem szándékozom egyenlőségjelet tenni a szleng és a költői nyelv közé. A „költői nyelv” kifejezést rendszerint kettős értelemben használjuk: egyfelől a költészet sajátos kommunikációs rendszerét, Lukács György szavával „egynemű közegét” értjük rajta (vö. „a festészet nyelve”, „a tánc nyelve” stb. kifejezésekkel), másfelől azt a természetes nyelvet, amelyen valamely költői mű vagy ilyen művek összessége íródott. Az alább közölt megfigyelések nem az első értelemben vett költői nyelvvel kapcsolatosak, hanem kizárólag azokkal az eljárásokkal, nyelvi mechanizmusokkal, amelyek a természetes, mindennapi nyelvet esztétikai értékű szövegek létrehozására alkalmassá teszik. Ebben az értelemben a költői nyelvhasználatot a szlenggel alapvetően a kifejezési lehetőségek megújításának, az elkülönülésnek, a „másként mondásnak” igénye rokonítja.
Az elkülönülés, a „másként mondás” legegyszerűbb esete a közhasználatú szónak egy másik, hangalakjában eltérő, de azonos vonatkozású, (denotátumú), esetleg idegen szóval történő helyettesítése. A költő bor helyett nektár-t mondhat, szellő helyett zefír-t, szövetség vagy házasság helyett frigy-et, hegycsúcs helyett bérc-et stb. Ugyanezt az eljárást alkalmazza a szleng is az ilyen helyettesítésekben, mint pl. lány : csaj, bula, bige; apa : fater; lakás : kégli; munka : meló; bolond : dilis stb. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az ilyen, a puszta „másság” mellett funkciótlan helyettesítések a rossz szlenghez sorolandók. Egyébként századunkban az ún. költői szavak is fokozatosan devalválódnak, sok kiváló költő egyáltalán nem használja őket.
A költők — nagyjából a romanticizmus kora óta — a művészi kifejezés más lehetőségeit keresik. Törekvésüket — általánosságban és némi egyszerűsítéssel — így határozhatjuk meg: a nyelvi rendszer azon lehetőségeit kívánják a művészi kifejezés szolgálatába állítani, amelyekkel a kodifikált köznapi nyelvhasználat (esetleg: már vagy még) nem él. (A rendszer „teljesítőképessége” ugyanis a nyelv minden szintjén és részében nagyobb, mint a normától szabályozott „teljesítmény”.) Hasonló tendencia mutatkozik magában a köznyelvben is, s itt éppen a szleng merészkedik legmesszebbre a rendszernek a normán kívül eső területén. Vegyük példának a szóalkotást. A nyelvre minden adott állapotában jellemzőek a szóalkotás produktív vagy legalábbis működő modelljei és típusai, ezek lehetőségeit azonban a kodifikált nyelvhasználat korántsem meríti ki. Így pl. a napjainkban még szlengnek számító füvezet ’gyep, pázsit’ voltaképpen a kő – kövezet, ér – erezet képzési modell érvényességi körét szélesíti. Az ügybuzgó melléknévbõl elvont, tréfás-ironikus konnotációjú ügybuzog ige a már polgárjogot nyert képvisel, gyorsír, s a még ellenkezést kiváltó gondvisel, nagytakarít modelljéhez simul. A blama, kaja, szundi szavakat ugyanaz a mechanizmus hozta létre, mint annak idején, a nyelvújítás korában ábránd, emlék, fohász és sok egyéb szavunkat, vagy a Babitstól használt zsémb-et és nyöször-t (J. Soltész 1955: 158). A szleng kagylóz ’hallgatózik’ képzési szempontból is közeli rokona a köznyelvi fülel igének. Ez a képszerû szleng képzõdmény azért is szerencsésnek mondható, mert a fülkagyló és a telefonkagyló képzetét egyaránt „holdudvarába” vonja. A szövegláda ’sokat beszélõ vagy pletykás ember’ is azért expresszív, mert „áthallatszik” rajta a szemétláda szó metaforikusan pejoratív használata: vö. „Betli egy ócska szemét szövegláda”.4 Az elbambul, bepipul igék képzési modelljét Ady (megócskul, elrosszul) és Babits is (lilul, kibimbul) használta (ld. Kovalovszky Miklós 1977: 263; J. Soltész Katalin, i. m. 155). A játékosan kifejezõ visszakuszál igének („Alig tudta visszakuszálni a mondatot, hogy értelme is legyen a sok szónak”) is van költõi megfelelõje: „— mert ami nem süket Isten: fájdalom, míg az Istenbe visszahal” (Babits: Fortissimo); sõt — ki hinné? —, még a mostanában oly elterjedt ’az utcán álldogálva vár valakire’ jelentésû szobroz igének is: „hajamon hófelhõ kalapoz” (Radnóti: Férfinapló), „fázó népség temetõz sírokon gyertyázva” (Babits; ld. J. Soltész Katalin, i. m. 154).
Kedvelt eljárása a szlengnek, akárcsak a költői nyelvhasználatnak, köznapi szavak perifrázison, metonímián vagy metaforán alapuló expresszív szinonimáinak létrehozása. Ilyenek pl. a ’cipő’, vagy egyéb ’lábbeli’ jelentésű topogó, csattogó, surranó tyúkszemtok, csuka (ld. Kovalovszky 1963: 74), különböző testrészek elnevezései: pislogó ’szem’, csacsogó ’száj’ (vö. a népies tréfás bagóleső, kenyérleső szavakkal), álarc vagy portré ’arc’ („Fáradt volt a, portréja és fejfájós az arcjátéka”). Vö. még: „Láttam, hogy a dioptriái mögött egyre fürgébben golyózik a két szeme”; „…korunkban már nem divat ilyen epedő stílusban ostromolni a koedukáltakat.”
A szlengben és a költői nyelvhasználatban egyaránt fontos szerepet játszik a túlzás és kicsinyítés. Minthogy a „költői túlzásnak” terjedelmes a hazai irodalma, példaanyagomat itt is csak a szlengre korlátozom. A megy és jár igéknek, illetve különféle igekötős származékaiknak különösen gazdag a szinonima-családja: „Mondtam, hogy lassan én is hazaosonok”; „…suli után vándoroljunk közösen hazafelé”; „kivonszoltam magam a tábortűz színhelyére”; „Tévelyegjünk. Csak úgy. Ha mégis van időd”; „Vissza akartam sasszézni a klubba”; „Most rögtön eltűnünk innen és elsöprünk hozzánk”; „…elgőzölöghetsz Amadé Katihoz vagy akárki máshoz”; „A diri betolatott mindegyik WC-be…”. Néhány további, jellegzetesen hiperbolikus szleng kifejezés: „Ha tudná … hogy valaki nézi innen, … állati zavarba zuhanna”; „Ide zökkenj — mondtam és megfordítottam az íróasztalom előtt a forgószéket”; „…szűnj meg — mondtam felkérően”; „Beöntöttem magamba egy csésze erőlevest, és belapátoltam két tányér túróscsuszát”; „Jaj, szeplős, nekem olyan nagyon jó veled, hogy már teljesen el vagyok alélva tőled”; „Egyik kezében egy vagon papír volt” (vö. a népnyelvi szekérderék túlzó jelzővel); „Fújtuk a füstöt, és hallgattunk huszonöt évig”. S végül a kicsinyítő tárgyiasítás egy új leleménye: „Miattam tíz deka gondotok nem lehet. A lakást rendben tartom.”
A belső nyelvteremtésnek kétségtelenül legelterjedtebb, legváltozatosabb eszköze a metafora. Az alábbiakban a szleng és az újabb költői nyelvhasználat csupán egyik közös jellegzetességére szeretném felhívni a figyelmet, nevezetesen a különböző szaknyelvek szó- és kifejezéskészletének bevonására a metaforaalkotásba. A műszaki nyelv a különféle avantgardista irányzatokkal vonult be a költészetbe. Érdemes volna egyszer megvizsgálni e nyelvi réteg funkcionális fejlődését, a hagyományos-patriarchális világképbe való beépüléstől kezdve („…hol a fémkeblű dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok” József Attila: Munkások) az atomkor szorongó életérzéséig („Szféráinkban angyalok nyájai helyett stroncium-peték tenyésznek” Garai Gábor: Tűztánc). (Ld. Gáldi 1961: 182–3.) Általános tendenciának látszik a technikai eszközök metaforikus elnevezésének háttérbe szorulása köznapi fogalmak technikai műszókkal történő átvitt jelölése mögött. A vasparipa szó ’mozdony’ jelentésben ma már tréfás, népies, régies színezetű. A század elején Babits már az autót nevezte csodaparipának Mozgófénykép c. versében. A mai szlengben az autó csupán kasztni, láda, pléhskatulya, jobbik esetben járgány; a vasparipa jelölés csupán a legjobb gyártmányú motorkerékpárokat illeti meg, a kevésbé „menő” márka mindössze pléhkecske vagy benzinkecske (Kovalovszky 1963: 74), a kerékpár pedig csőszamár (talán a német Drahtesel hatására). Annál termékenyebbek viszont a műszaki nyelvből táplálkozó metaforák. A már-már köznyelviesült elhúzza a csíkot mellett erősen terjed a navigál: „A »Póló« felé navigált krémfagylaltért”, „Elnavigáltam az árkádok alól”. Néhány további közlekedési metafora: „Mire hazaértem, őrülten felpörgettem magam”; „Mire betankolták a kávét, fél négy volt”. Durva, de kegyetlenül találó a túráztatja a pofáját kifejezés, amelynek jelentése ’tartalmatlanul beszél, még nem tért rá tulajdonképpeni mondanivalójára’. „…nem megyek vissza a faterékhoz, hanem eltérítem magam Paksra”. (Vö. újabb költészetünkben: „a lét hangrobbanásait számlálom szívemben” Bella István: Augusztus 7. „De most, hogy éveim mélyállomását mind sötétebb s fojtóbb anyagba ássák” Orbán Ottó: A harmincas évek költői.) Vaskos őszinteséggel tükrözi korunk esztétikai értékrendjét az efféle megnyilatkozás: „Fiú, ha láttál már abszolút szexi nőt, hát Miss Mary az volt. Olyan futóművek, de főleg olyan lökhárítók!…”. Műszaki szempontból némileg elavult, de változatlanul népszerű, a rátesz egy lapáttal kifejezés ’fokoz, erősít, tetéz’ jelentésben. A közlekedés mellett a híradástechnika, illetve a tömegkommunikáció szakszókincse jut egyre nagyobb szerephez a metaforaalkotásban: „Elismerem, te küldtél el a francba. De attól még senki sem tiltja, hogy megint műsorra tűzz”; „A kócos fekete nő… az első emeleten ma is műsort ad”;,…a srác, aki éppen ügyeletes volt mellettem, minél később kapcsolhasson át a második csatornára, a lényegre”; „Addig idegesíti, hogy aztán majd jön a második infarktus, és akkor snitt az öregnek”. Ide kívánkozik a Kovalovszkytól lejegyzett eufemizmus is: a vizeldében a fiúk a műszerfalhoz állnak és leföldelik az antennát (1963: 72). A számítástechnika meghonosodásával párhuzamosan terjed a betáplál ige metaforikus használata: „Be kellene táplálnom magamba, hogy ezek után Attila megszűnt létezni.” Érdekesek még a ’megérzés’, ’előérzet’ jelentéskörben használt technikai metaforák: „De a készüléke érzékeny, ez tagadhatatlan. A levegőből is kiszűrte, hogy Fábián Attila jó nálam”; „Apának undora van ettől az egész élettől, ezt ketyegi bennem a Geiger-Müller”; „A radaromnak igaza volt. Tamara ott ült Digóval a »Póló« presszójában.” (Vö. Ágh István A nyárfák titka c. versében: „Tegnap éjjel mikor a lombok levél-radarja zsongott-forgott”.)
Napjaink szlengje szívesen merít egyéb szakterületek szó- és kifejezéskészletéből is. Kereskedelem: „…már messziről kiszúrtam, hogy ott néhány trópusálló srác fejel”; „Nézem a karomon a bőrt. Így, villanyfényben már kifejezetten barnás rajtam a csomagolás”; „Zita is kiszúrta, hogy leltárba vettem a fiút” (vö. József Attilánál a Kész a leltár verscímmel); „Olyan álmos vagyok mint egy decemberi medve. El is tárolom magam holnapra”; „Az öreg Jurcsik a szomszédban megint kivonta magát a forgalomból.” Mezőgazdaság: „…ebédre marhapörköltet takarmányoztunk krumplival”; „Estefelé Digó felhívott. Felkértem, hagyjon parlagon.” Orvosi nyelv: „Minden nő kiütést kap, ha nem mondhat valami leprát a másikról; „De a Lédié nem ilyen menő — állapítottam meg, hogy vitamínozzam az önérzetét” (vö. Ágh István Varázslat karácsonyfára c. versében: „injekciózd az ország sorsát valami szépre, ami nincs”). Sport: „Légy erős — mondta —, Tamara rád startolt”; „Ildi is figyelmeztetett hogy vigyázz, mert Tamara rád fog úszni”; „…egy Faludi jellegű hóhér akkor tesz taccsra matekből egy diákot, amikor neki tetszik”; „Becsúszó szereléssel gyors irányváltoztatásra kényszerítettem a szöveget”; „…a kubaiak messze jobban bírják a meleget, mint mi, plusz kajakosabb srácok is.”5 S egy valóságos metaforalánc Kolozsvári Grandpierre Emil gyűjtéséből: „Emberek vagyunk, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a vér nem kapott el bennünket. Még azt sem tagadom, hogy a végén a játék a lány térfelén folyt. De a tizenhatoson belül soha nem jutottam, annál erősebb volt a védelem” (1976: 47).
A szleng metaforái túlnyomó részükben egyszerűek és „átlátszóak”, azaz egyértelműek. De akad közöttük bonyolultabb szemantikai szerkezetű is, amely a képzettársítások és konnotációk szélesebb körét indukálja. Így pl. a leporol (valakit magáról) jelentéstartalma a kapcsolat megszakításán kívül magában foglalja 1. a cselekvés könnyedségét (a szakítás nem okoz lelki megrázkódtatást), 2. a cselekvés „tárgyának” jelentéktelenségét, értéktelenségét, legalábbis a cselekvő szemében. A ’rágalmaz, rossz színben tüntet fel’ jelentésű nyálaz, benyálaz sem egyszerű metafora, minthogy az ’undort kelt, viszolyogtat’ jelentésmozzanat közvetítésével működik. (Vö. más jelentésben, de azonos konnotációval Bella István Fény és levegő nélkül c. versében: „Falhozállítva, kivetve, menthetetlen se nyálzok alázatot”.) A bonyolultabb szerkezetű metaforákhoz sorolnám a feldob igét is (vö. Radnóti Majális c. versében: „a rossz zenén kis lelke fellebeg”). Szilvási regényének kamaszfiú hőse állapítja meg nyers és látszólag közömbös tárgyilagossággal: „…anya minden nap fátyolosra issza magát.” Ez a határozó nemcsak az ittasság mértékét fejezi ki, hanem — a szó asszociációs mezőjének révén (könnytől fátyolos tekintet, gyászfátyol) — az anya alkoholizmusának okára, sőt, a beszélő kamaszos nyersesége mögött rejtőző szomorúságra is utal. A „Tamara … bikinire hámozta magát” kifejezés felszíni frivolitása mögött „áttetszik” a fiatal női test – gyümölcs metaforája, s a fogékonyabb lelkû olvasó elõtt talán feldereng a kagylóhéjból kiemelkedõ Afrodité mitikus képzete is. A Szilvási regényhõsnõjének (gimnazista lány) szájából elhangzó kiakasztottam a bájmosolyt kifejezésben a bájmosoly enyhén archaizáló iróniája nyilván az „õsök” illemkódexének szól, a kiakaszt ige a mosolygás kényszeredettségére utal, ám egyszersmind a lámpás – ragyogás – mosoly képzettársítási folyamatot is mozgásba hozza. Komplexitás és tömörség jellemzi az alábbi metaforákat is: „Hiába magyaráz anya akármit, attól nem lesz karácsony ebben a családban; „Digó be van csavarodva. Pontos volt az elõérzetem, hogy nem kellene engedélyezni neki az orgonavirágzást.”.
A fenti példák alapján már-már indokoltnak tetszhet némely szerzőnek az a megállapítása, amely éppenséggel esztétikai értéket tulajdonít a szleng egy-egy sikerültebb szavának, kifejezésének. Nem árt azonban, ha óvatosabban fogalmazunk, és az esztétikai értéknek csupán lehetőségét említjük. Ismételten hangsúlyozom, hogy a hasonlóságok, amelyekre fel kívántam hívni a figyelmet, a szleng és a költői nyelvhasználat bizonyos mechanizmusai, műfogásai, nem pedig konkrét költői alkotások „nyelve” („kódja”, „egynemű közege”) között állnak fenn. Az utóbbi értelemben vett s valóságos esztétikai értékeket hordozó költői szöveg sajátos — a köznapi nyelvhez képest másodlagos — jelrendszer, amelynek valamennyi eleme „szemantizált”. Ily módon „minden művészi szöveg egy sajátos tartalom egyedülálló, ad hoc megkonstruált jeleként jön létre” (Lotman 1973: 37). Ezt a gondolatot József Attila — jóval korábban — így fogalmazta meg: „a műalkotás a legkisebb elemében is műalkotás… a mű világának minden egyes pontja archimedesi pont” (idézi Szabó 1976: 163). E megállapításokból két fontos következtetés adódik számunkra. Először: a költői metafora nem áll önmagában, hanem mindig egy tágabb és egyszeri kontextus szerves eleme, „archimedesi pontja”; ezzel szemben a szleng-metafora önálló képződmény, amely legfeljebb valamely szövegtípushoz kötődik. Másodszor: a költői metafora, minthogy egy „egyedülálló, ad hoc megkonstruált” jel eleme, eredendően többrétegű, illetve többértelmű, mint ahogy az adott költői szöveg egészének is több „olvasata” lehetséges; ezzel szemben a szleng-metafora egyértelmű, konnotációja viszonylag stabil és inkább társadalmilag, mint egyénileg meghatározott. A többrétegűség a szleng metaforában csupán kivételesen vagy véletlenszerűen jelentkezik bizonyos kontextusokban (ld. egyik-másik fenti példát).
Befejezésül két példán szeretném érzékletesebbé tenni e talán túl elvontnak tetsző következtetéseket. Hasonlítsuk össze a szlengben használatos volántekerő ’sofőr’ kifejezést a Radnóti Majális c. versében előforduló hangraforgó ’gramofon szóval. Képzési mechanizmusuk azonos: mindkettő szintagmatikus kapcsolat alapján létrejött képszerű perifrázis. Amíg azonban a volántekerő egyértelmű és izolált (azaz kontextustól független) elem, amelynek konnotációja viszonylag stabil, expresszivitása viszont használatának gyakoriságával egyenes arányban csökken, addig a hangraforgó az 1944 májusában (!) írt vers egyik „archimedesi pontja”: „A hangraforgó zeng a fű között, s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözők helyett a lányok kerítik, mint tüzes virágok.” Ebben a kontextusban a hangraforgó-nak le alább három „olvasata” van, beleértve a virágok szó által is indukált napraforgó asszociációját. A másik példa: a különböző testrészeket jelölő szleng eufemizmusok között ismeretes az erkély is ’dús női kebel’ jelentésben (mellesleg a balcon szónak is van ilyen jelentése a francia szlengben). Babits ugyancsak építészeti metaforával jelöli e testrészt Szerenád c. versében: „…ima rád e szerenád, tested titkos templomát dallal így imádom. Elefántcsont palota boltozatos melled kettős márványoszlopa nyugszik egymás mellett fejed fenn a vánkoson tornya, melyen átoson lágy tömjénlehellet.” A két metafora közötti különbség alapvetően nem konnotációjuk különféleségében rejlik. Babits metaforája elsősorban nem azért költői, mert érzékiségében is átszellemülten emelkedett, szemben az érzékletes, de kissé parlagi erkély-metaforával, hanem azért, mert — stílusosan szólva — architektonikus támpontja egy teljes metaforaláncban kibontakoztatott művészi jel-egésznek.